28óra vonattal… szíria-iraq-irán kellő közelségben: megérkeztünk a kurdok fővárosába.
Ez durva lesz.. klikk a továbbra.

Lopom a netet, így a kirándulás első napját már tudom is küldeni.. 

Szóval itt, a vonatút nem is volt olyan vészes, 7órát aludtam, volt ágy..de nem a korábban leírt intercity-féle vonattal, hanem egy 40 éves szarral jöttünk, és 2 török nénivel utaztunk együtt Paoloval  7 órát, utána szerencsére leszálltak, és a lányok átjöttek a másik fülkéből a 7! kurd társaságából (6szeméyles fülke). Szerencsések.

Ahogy egyre keletebbre jutottunk, úgy változott a táj, és a civilizáltság mértéke (csökkent). Diyarbakir városába reggel 9-10 körül futottunk be. Egyenesen a város közepe felé haladtunk, mikor jött az első meglepetés, egy tank fordult ki elénk a főúton.. hmm. legalább biztonságban vagyunk-gondoltuk. A következő sokk 10 perccel később ért, mikor beértünk a bizánci-római falakkal határolt belső részre… 5000 gyerek mindenhol, és ami a legdurvább, mindegyiknél műanyag fegyverek, AK-47 –től az uzi-n át a shotgun-ig minden, és kis műanyag lövedékekkel lövöldöztek mindenre, ránk is. Ha valaki látta az Istenek Városa c.  jó kis filmet, akkor az el tudja képzelni, a különbség csak annyi volt, hogy ezek nem éles fegyverek.. de ijesztő..

Kisebb kóválygás után megtaláltuk a kinézett hostelt, és a netet-is a szobában.. hehe, ezért tudok most postolni. A fura csak annyi, hogy csak kurvák és prostik laknak itt rajtunk kívül..a rondábbik fajtából.. reméljük, aludni azért tudunk…:)
Utána, 11 körül ki a városba és be egy pékség félébe, ahol kapásból angolul köszöntöttek! Meghívtak egy teára, és elbeszélgettünk, közben kint zuhogó eső. Mire eljöttünk, el is állt. A várost körülvevő hatalmas falak mentén haladtunk, hogy körülnézzünk. Az egész városrész olyan, mint egy nyomornegyed, mindenhol fegyverekkel rohangáló gyerekek, és folyamatos robbanások, mindenki petárdázik… elég félelmetes, mint egy háborús zóna (5 éve még bőven az volt), de fél nap alatt hozzá lehet szokni a váratlan hangokhoz.  (ez a város volt a PKK terrorszervezet egyik központja, a lakosok most is nagyszámban támogatják.. ja és a 12millió Töröko-ban élő kurdot nem ismerik el a törökök..)

Az első adandó alkalommal felmásztunk a „belvárost” körülvevő falra, és jó darabig onnan ámuldoztunk.. ki is sütött a nap. Kezdett visszatérni az életkedvünk. A város mellett folyik közvetlenül a Tigris, igen az a Tigris! De kicsit ki volt apadva.
Pár óra múlva a főutcán bolyongva betértünk az egyik mecsetbe, majd a Hasan Pasa Hani-ba, egy nagy bazár-karavánszerájba, mindenféle árussal tele. Itt mindenki meglepően kedves volt, Paolot leszólította egy bácsi, akinek a nagyanyja olasz volt, és 1 órát beszélgettek, meg sakkoztunk, én meg Paolo voltunk a tag ellen! A bácsi kő kommunista, és a PKK támogatója, de nekünk mesélt, mert szerinte nem tűntünk kémeknek! A lányok közben egy szőnyegárusnál teáztak, és egy amerikai fotóssal beszéltek, aki holnap megy Irakba kurdokat fotózni… én közben felmentem az emeletre, és egy kedves ékszerkereskedővel beszélgettem, angolul!

Nagy nehezen sikerült elszakadni a helyről..már 4óra múlt, de Paolo még be akarta fejezni a sakkot, én meg nem hagyhattam a 3 lányt egyedül sétálni a tucat fegyveres gyerek között ugye, úgyhogy 4en leléptünk. Az útikönyv szerint az örmény keresztény templomok elég érdekesek itt, úgyhogy követtük a táblákat a Surp Giragos Kilisesi – örmény templom felé. Sajnos csak egy zárt fém ajtót találtunk, úgyhogy elindultunk tovább a kis utcákon, tele felfegyverzett gyerekekkel… ekkor egy kurd leszólított minket, hogy chuch-church?
Mi meg bólogattunk, és követtük. Egy másik nagy ajtóhoz vezetett, és dörömbölt rajta 2-t, ekkor egy kislány kinyitotta, és bementünk az örmény templom romjai közé…
nulla turista, úgy el van dugva, hogy nem is tudom, hogy lehet megtalálni… mindenesetre benn voltunk, elég durva. Ibrahim, mert így hívták, körbevezetett, ő nem beszélt angolul, de nagyon előzékeny volt… elmutogatta, hogy ha továbbmegyünk a sűrűbe, kirabolhatnak, úgyhogy ne nagyon erőltessük… szegény Paolo kimaradt most ebből, de cserébe pattolt a sakkmesterrel…

Késő délután felmásztunk még egyszer a falra, hogy megnézzük Mezopotámia termékeny vidékét; zöld.
 
Este ettünk a város közepén, eddigre a kezdeti baljós hangulatról elég lelkesre váltottunk, nem is értettük. Óráról órára lett jobb a város, de még hátra volt a karavánszeráj-party, ahol korábban voltunk. Pipáztunk, teáztunk, és a kedves, vendégszerető és jó fej kurdok (ugye, hogy megmondtam, hogy jó fejek, még mikor befogadtak annó…) elbeszélgettek velünk (pl az ékszerárus korábbról), megtanítottak fontos kurd kifejezéseket, mint például a „diák vagyok, nincs pénzem” -re … szükségünk is lesz ezekre, mert holnap reggel átugrunk majdnem a szír határhoz, Mardin-városába…

Itt folytatom, ha sikerül neteznem. Diyarbakir szuper, de 1hét után azért félnék megint. hejj.

(képek már vannak, már irigykedhettek)